A hó csillogva hullott és betakarta az utcát.  Szinte világított ahogy a nap halvány sugarai tükröződtek rajta. Még korán volt és senki nem járt az utcákon, ami által egyetlen lábnyom sem látszott a tájon. A fehér por tisztán vette birtokba a környéket. Minden előjel nélkül jött egy nagyobb szél és felkavarta. A felszálló por eltakarta a napot ezzel sötétségégbe burkolva a csöndes környéket. Ki gondolta volna, hogy pont a fehér tisztaság okoz fekete sötétséget? Senki de megtörtént és ez egyenlőre egy zavaró dolog, mivel a vihar egyre erősebbé vált. Hirtelen egy mindent túl harsogó ordítás hallatszott, és végig vízhangzott az épületek között. És vége lett. Nem hallatszott semmi de tisztán lehetett érezni a friss, meleg vér szagát. A közeli mezőn egy lány alakja tűnt fel, mintha benne nem tehetne kárt se a vihar se a hideg. Arca kipirult és véres volt. Száját alattomos kis mosolyra húzta miközben óvatos léptekkel haladt előre. Fehér, hosszú haját a szél ide-oda fújta. Mintha ő maga lenne a vihar és a vihar is ő lenne, vagy belőle indulna el. A saját lelke háborgását tükrözte de még annyi minden homályos. Éles szemfogai elővillantak és könnyed de gyenge léptekkel ment, számunkra láthatatlan célja felé. Mindennek oka van tehát ő sem ok nélkül végzett ki több száz embert. Amerre járt a halál lengte körül és minden az ő lelkét tükrözte. De mégis mi ő, vagy ki ő? Egy démon, egy angyal esetleg ő lenne Isten? Egyáltalán ki állította, hogy a halál gonosz? A halál csak egy felettünk álló ismeretlen dolog. Mégis kizárt, hogy ez a lány volna Isten… Nincs olyan, hogy Isten csak önkényes hatalmak akik maguknak követelik a nekik szükséges dolgokat. Mégis félelmetes volt ez a kicsi lány ilyen hatalmas erővel. Az is lehet, hogy ő egy illúzió amit az ember beképzelt magának. Mégis mi értelme találgatni, egyszerűen van és kész. Megállíthatatlannak és elszántnak tűnt de mintha gyenge lett volna… Nem tudott gyors tempóban járni és végtagjai remegtek. Mélykék szemei élvezettől és dühtől elhomályosulva révedtek a távolba. Valakit keresett aki nem olyan mint mások… Az arcára volt írva a mániákus gyűlölet, feltehetőleg már ő sem tudja érzelmeinek okát de talán mégis… Ok nélkül nem lenne itt, ez látszik rajta. Fekete hosszú kabátja alól egy fehér szoknya látszott ami emberek számára ismeretlen anyagból készült. A lány egész megjelenése különleges volt és feltűnő, pedig nem különösebben tért el egy normális embertől, de mégis bármennyi ember között észre lehetett volna venni. Teljesen hibátlan volt megjelenése és kinézete, olyan amilyen nincs még egy. Lassan de eljutott egy kapuhoz, ami bevolt fagyva és a hó még mindig hullott. Körülötte közel és távol egyetlen épület vagy ember által előállított dolog sem volt. Ez egy teljesen lakatlan és elhagyatott rész volt a kaput és az azon belüli dolgokat kivéve. Nagyon érdekes volt, a kapu ugyan bevolt fagyva ahogy az egész kerítés de a borostyán és a többi futó növény még mindig úgy nézett ki mint tavasszal. A kapun lévő virágok gyönyörűen virágoztak és roncsolták tovább az amúgy is több száz éves kaput. A lány itt megtorpant és erőt gyűjtve emelte fel karjait, a kilincs fölé emelte fehér kezét és végig húzta felette porcelánszerű ujjait. Lehullottak a kapuról a láncok és lassan kitárult. A lány gyengén vánszorgott be a zöld pázsitra, majd lépkedett tovább. Néhányszor megbotlott amíg a kastélyhoz ért, belépett és néhány lépés után összecsuklott. A falnak dőlve zihált és kapkodta a levegőt. Remegett és megpróbált felállni de újból összeesett. Kintről csak a szökőkutak csobogása hallatszott azon kívül teljes csend volt. Igen, kint tavasz volt már vagy ezer éve. Ha a kapun kívül nyár volt vagy tél, odabent akkor is tavasz honolt rendíthetetlenül. Gyönyörű zöld fű, nagy fák és kellemes napsütés. Idilli képet nyújtott a régi kapu, a titokzatos kert és a varázslatos kastély egymás mögött. Hirtelen léptek zaja törte meg a kellemes csendet és egy férfi közeledett a lány felé.

- Szia szépség.-Mondta gúnyos hangon.- Megint túl sokáig kutattad a nyilvánvalót? Hehe hát persze, különben nem te lennél.

- Te? Itt?- Emelte fel álmos kis fejecskéjét még midig levegő után kapkodva.- Rohadék, dögölj meg.

-Hahaha ugyan nem kell ilyen negatívnak lenni. Örülj neki, hogy meglátogattalak. Nem volt nagy ügy kitalálni, hogy nem vagy itthon, hiszen folyton kapom a híreket a tömeggyilkosságokról és még mindig te vagy az élen. Jól jegyezd meg kislány, engem nem kapsz el, én fölötted állok te kis senki. Ne hidd, hogy eléd sétálok és hagyom, hogy megölj. Annál ez bonyolultabb. Mivel sajnos itt te vagy fölényben és hozzád sem érhetek, nem vághatom le azt a csinos kis buksidat de hidd el megtenném. És meg is fogom.- Egy gúnyos nevetés kíséretében ment a kijárat felé, és tekintélyt parancsoló lassúsággal hagyta el a kastélyt. Nevetése még hosszú ideig vízhangzott a lány fülében. „ Megint vesztettem.” Törölte meg könnytől csillogó szemeit. „Megint vesztettem ellene, és most majdnem bele is haltam. Egyre gyengébb leszek de nyerni akarok. Én többet érek nála és nem fogok még egyszer veszíteni!” Ezzel minden erejét összeszedve felállt és a szobája felé botorkált, és amikor az ágyához ért beledőlt és mély álomba merült.