Műfaj: Dráma, Fantasy, Horror, Humor, Kaland, Romantikus Figyelmeztetések: Kínzás, Shounen-ai, Szereplő halála, Trágár beszéd, Yaoi Befejezett: Nem Tayler egy úri gyerek (aki annyira azért nincs elkényeztetve, nyugalom), aki mindenáron (habár az elszántsága csak ideiglenes) akar egy fényképalbumot tele szörnyes képekkel, amiket ő csinált. Az első helyszín, ahol ez lehetséges lenne egy elhagyatott (!) kastély, távol a külvilágtól. Az egyik inasa, aki vele ment, próbálja visszatartani, de ez elég balul sül el. Leszakad az ajtó. Pech. Rudyard (tom, hülye név, ez van, de illik hozzá :). amúgy angol) (ő az inas) végül elhajt a kocsival, magára hagyva szerencsétlen Taylert, aki nem tudja eldönteni, mit csináljon. Rudyard érvei, hogy miért nem jó ötlet bemenni a kastélyba eléggé meggyőzték. Végül mégis megteszi. Rossz döntés volt, ez ő is hamar belátja...
– Gyere már, Rudyard! – kiáltott oda egy szőke barnaszemű, sötét ruhában lévő srác, Tayler, egy kövérkés, alacsony, szintén feketében lévő férfinak – Vagy egész nap ott akarsz ácsorogni?
– Hát… – kezdte – Nem lenne ellenemre, úrfi.
Beszéd közben hátrált pár lépést, és bizonytalanul figyelte a hatalmas, és elég rozogának látszó kastélyszerű épületet, aminek Tayler már az ajtajában állt, és rá várt.
– Elég veszélyesnek néz ki…
– Ne szórakozz már! – szólt rá – Ez teljesen biztonságos! – azzal hogy hitelesítse előző mondatát, erőteljesen megragadta a kilincset és nagyot rántott az ajtón, mire az kiszakadt a helyéről. Alatta felkavaródott a por, mire Tayler orra viszketni kezdett, és erős köhögő roham tört rá. Pár perc múlva, mikor véget ért, és megszemlélte „művét” – az ajtót, ami még mindig a kezében volt, sikerült egy fanyarú mosolyt erőltetnie az arcára, közben idegesen elpirult.
– Hoppá…
– Hoppá!? – kérdezett vissza Rudyard hevesen, bár az ajtó sorsa még jobban elvette amúgy is csekély önbizalmát. – Mi lesz, ha mi is így járunk!? Menjünk innen, mielőtt még ránk dől a ház, szörnyek jönnek értünk, hogy élve megegyenek, jön a rendőrség, hogy elvigyenek kihallgatásra, börtönbe zárnak, aztán oda jönnek a szörnyek, hogy megegyenek, csak a csontjaink maradnak, és senki nem fog emlékezni ránk és…
– Rudyard! Elég! Ezek soha nem fognak megtörténni! – jelentette ki erélyesen Tayler, bár egy kissé elsápadt, miközben hallgatta a felsorolást.
– Dehogynem! - vágta rá, közben tovább hátrált, majd megfordult. Ettől a tettétől kissé megnyugodott, bár az hogy az épület nem tett így, és még mindig árgus szemmel „figyelte” őt, visszatért nyugtalansága. Bár azon nem gondolkodott el, milyen képet vágott-, vagy épp mit tett volna, ha a kastély – mert mi más lehetne? – teljesíti felelőtlen kívánságát, és csak úgy hátat fordít nekik. – Én most hazamegyek – mondta határozottan, és el is indult. Közben megszaporázta lépteit, hogy mihamarabb elérje a tőle amúgy is csak pár méterre lévő kerítés kidöntött részét. – Azt ajánlom, ön is tegyen így, úrfi – szólt még vissza, majd távozni készült.
– Várj, ne vidd el a… – kezdte kissé késve Tayler, mert Rudyard már be is szállt a közelben lévő egyetlen járműbe és elhajtott vele. –… kocsit. A francba – lett ideges. Hirtelen eszébe sem jutott, hogy nem tud vezetni. De ez volt most a legkisebb problémája.
Mikor tudatosult benne, hogy egyedül van egy kies, barátságtalan, ijesztő, rémálomszerű helyen, még jobban elsápadt. Ráadásul már esteledett.
Idegesen toporgott az ajtó előtt. Ha elindulna, az egész estéje rámenne, mire hazaér. Akár itt is aludhatna, de ehhez volt most a legkevesebb kedve. Bár holnap Rudyard biztosan visszajönne érte, és akkor arra is lenne lehetősége, hogy lekiabálja a fejét. Ha elindulna, túl fáradt lenne ahhoz.
Végül visszafordult az ajtóhoz. Vagyis a helyéhez. Kelletlenül lenézett a kezére, amivel még mindig a kilincset szorongatta. Felsóhajtott, és belépett az előszobába. Óvatosan visszaillesztette a helyére az ajtót, és beljebb ment. Hatalmas bálteremszerű előcsarnokba érkezett. Az ablakoknak köszönhetően beszűrődött némi fény, de az ütött-kopott függönyök nem segítettek sokat a helyzeten, ezért odament, és elhúzta az egyik nagyobb ablakról, majd ismét körbenézett a teremben. A falakról lekopott a festék, a szőnyeg több helyen is elszakadt, a csillár eltörött, a felfelé vezető lépcsőt pedig – mint minden mást is – vastag porréteg borított. Igen, valami ilyesmire számított. Lassan odasétált a lépcsőhöz, amit egykor vörös szőnyeg fedett, és fellépdelt rajta. Egy pillanatig töprengett, merre menjen. Elvégre azért jött ide, hogy természetfeletti lényekkel találkozzon és – természetesen azok tudta nélkül – lefényképezze őket, majd a fotókat egy albumba gyűjtse. De ez már nem is hangzott olyan csábító ötletnek.
Végül egy ötlettől vezérelve előkotort a zsebéből egy kisméretű lámpát, de még mielőtt bekapcsolta volna körülnézett. Jobb oldalt mintha egy kicsit világosabb lett volna… Egyértelmű volt tehát merre megy: balra. Az emberek többsége automatikusan jobbra indulna, mondván, hogy a rémségek mindig a legnagyobb sötétben rejtőznek, de elég horrorfilmet látott már ahhoz, hogy tudja, ez igaz ugyan, de szerencsétlen (vagy szerencsés?) szörnyeknek is van eszük. Azok, akik a fény felé indultak, sosem tértek vissza. A szörnyek tudják, milyen az emberi természet, és csak akkor vannak a sötétben, mikor jóllaktak. Általában.
Elégedetten elmosolyodott ravasz észjárásán, és bekapcsolta a zseblámpát. Vagyis bekapcsolta volna. Ám akárhányszor kattintotta fel-le, a várt fényesség csak nem akart jönni. De hát tisztán emlékezett, hogy még tegnap kicserélte az elemet! Akkor meg mi a baj? Csak képzelte volna az egészet? Tayler megpróbált visszaemlékezni, hogy történt.
~
– Hova a fenébe tűnhetett? – füstölgött magában a szárazelemeket keresve. Már mindent megnézett, de sehol nem volt, ami nagy teljesítmény, tekintve, hogy a házban összesen annyi szoba volt, mint egy kisebb palotában. – Nem válhattak köddé!
Azzal ingerülten kirántotta szekrénye egyik fiókját, mire hátrahőkölt. Ott voltak. Vagy tíz darab. Tayler halkan elkáromkodta magát. Hát ezért forgatta fel az egész házat? Hogy a szobájában találja meg amit keresett? Mondjuk most már teljesen mindegy. A lényeg, hogy megvan. Jó… És most hol van a zseblámpa? Persze, lerakta az asztalra. Ez tény. De melyikre?
Tayler visszafojtotta indulatait, és csak kíméletesen kezdte el tépni a haját. Itt vagy száz asztal van! Hogy a fenébe találhatná meg?! Végül mérgesen felsóhajtott, odatrappolt az ajtóhoz és úgy nekicsapta a falnak, hogy majdnem kiszakadt a helyéről (honnan ismerős ez?). Itt szembetalálta magát a döbbent/ijedt Rudyarddal. Miközben lassan végigmérte a férfit, szeme megakadt valamit. Nála van. Ingerülten kikapta a kezéből a lámpát és már meg se próbálta visszatartani magát.
– Hogy került ez hozzád!?
– Hát… az úrfi otthagyta a fürdőszobában (bár azt nem tudom, mit kereshetett ott), én meg gondoltam… – de nem tudta befejezni a mondatot, mert Tayler becsapta előtte az ajtót.
Miután kicserélte az elemeket a rosszakat lerakta az éjjeliszekrényére, mellé pedig a lámpát is, és elment fürödni
Pár perc múlva Rudyard bekopogott a szobájába. Mivel nem érkezett válasz halkan benyitott, nehogy felébressze Taylert ha már alszik, és még csendesebben kijelentette:
- Úrfi, meghoztam a vacsoráját.
A szoba sötét, az „úrfi” pedig sehol, így hát Rudyard a nagy tálcát egyensúlyozva eltáncolt az asztaláig és óvatosan lerakta azt rá, majd felkapcsolta a villanyt. Odalépett az éjjeliszekrényhez és elgondolkodott. Tayler biztos elfelejtette kicserélni az elemeket. Hát kicserélte ő.
A fiú csak egy óra múlva ment vissza a szobájába, megvacsorázott, és lefeküdt aludni.
~
Tayler arca megrándult. Nyugtatásképp megpróbálta elképzelni, milyen érzés lesz kinyuvasztani Rudyardot. Ez is az ő hibája. Nagyot sóhajtott. Ezen ráér akkor agyalni, mikor hazaért.
Kelletlenül jobbra fordult. Ott talán még látja is, hova lép. Da ha igaza van és a szörny tényleg ott akarja elkapni… Tayler hevesen megrázta a fejét. Erre jobb nem is gondolni. Mikor (lassan) elindult arca határozottságot tükrözött, viszont ezt ellensúlyozta az, hogy falfehér volt, bár ez a sötétben nem nagyon látszott.
Mikor bekanyarodott a folyosóra inkább villámgyorsan visszalépett. Szíve hevesen vert. Idegesen elvigyorodott, majd bekukucskált. Lassan visszafordult és még lassabban kezdett el az ellenkező irányba oldalazni. Halkan lelépdelt a lépcsőn. Jobb, ha inkább hazamegy. Rudyardnak volt igaza. A végén még tényleg szörnyvacsi lesz belőle. Ezt pedig nem akarhatja. Egy fénykép nem ér meg ennyit. Odalépett az ajtóhoz és remegve megfogta a kilincset, majd lenyomta. Már el is felejtette, hogy az ajtó kiesett. Ez valamilyen szinten szerencse, hiszen látszólag be van zárva. És ha egyszer már ki lett tépve ez nem lehetséges, igaz?
Taylert kirázta a hideg. Ez csak egy rossz vicc lehet. Hisz’ hogy lehetne bezárva? Az képtelenség. Mégis akárhogy rángatta a kilincset az ajtó nem mozdult. Megfordult és zihálva nekidőlt a falnak. Mihez kezdjen most? Kijutni nem tud. …Vagyis dehogynem!
Tayler sebesen odarohant az ablakhoz, amelyikről elhúzta a függönyt és kinézett rajta. Egy másik szobát látott, jóval kisebbet, mint amelyikben most volt, de onnan az is elég nagynak látszott. Na, nem. Ez már tényleg lehetetlen. Hogy lehetne igaz…? Ez az előbb még nem volt itt.
Biztos hallucinál a félelemtől. Igen, ez a megoldás. Ezeket a dolgokat csak képzeli, mert annyira be van tojva, hogy most még a saját árnyékától is megijedne. De azt most nem is látja.
Visszafojtott egy sóhajt, és térdre rogyott. Ó, bár látná. Tény, hogy talán még menekülne is előle, de az is jobb lenne, mint itt ácsorogni a sötétben.
És lőn világosság!
A termet fény töltötte be, ami a csillárból áradt.
Tayler, mint akibe villám csapott ugrott fel. Félelemtől izzó tekintetét a lámpára emelte. Alig egy pillanatig tartott az egész.
Felviharzott a lépcsőn és lefordult, mire arra felkapcsolódtak a lámpák, mögötte pedig le. Már nem törődött vele. Berohant a bal oldali folyósóra. Amerre ment fényesség követte, amely abban a pillanatban eltűnt, amint tovább lépett.
Halk női kacaj hangzott fel mögötte. Látszólag jól mulatott a fiún. De ő nem állt meg. Nem mert megállni. Csak megszaporázta lépteit, hátha lerázhatja. De épp ellenkezőleg. A nevetés nem hogy halkult volna, inkább egyre csak hangosodott, míg már szinte közvetlenül a háta mögül hallatszott. Fagyos hangon szólalt meg, mégis gyerekes érdeklődés hangzott benne.
- Játszunk? – egy kicsit várt – Fogócska? Azt szeretem – hangja kissé elhalkult. – Én vagyok a fogó, szóval menekülj! Gyerünk, fuss, gyorsabban, gyorsabban! – sürgette nevetve, egyre halkabban
Tayler eddig bírta ép ésszel. Megpördült a tengelye körül hogy szemtől szemben állhasson „játszópartnerével”.
Azonban senki nem volt ott.
***
A kilenc év körüli kislány cinkosan elmosolyodott, miközben figyelte kétségbeesett „áldozatát”, majd meglengette lábait a gerendán, amin ült. Kuncogott, majd kezeivel megtartva magát óvatosan felállt. Nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát. Kezeit két oldalt vízszintesbe emelete, mint a madarak felszálláskor, majd gyerekesen egyensúlyozva sétált a fiú után. A rövid, sötétrózsaszínű ruha, amit viselt, lágyan lengett utána. Bár a fák elég szálkásak voltak, egyáltalán nem szakadt el menet közben.
***
Tayler rohant, ahogy csak bírt. Kezdett igazán kétségbe esni, ami nem is csoda, tekintve, mi történt, mióta belépett az ajtón.
Már párszor lefordult oldalra, hátha megmenekül, de eddig nem történt „semmi” azon kívül, hogy a világítás továbbra is rendületlenül követte.
Most már inkább egyenesen előre ment. De néha azért beiktatott egy-két kanyart.
Épp lefordult jobbra, mikor beleütközött valamibe. Vagy valakibe. Az illető nagyot nyekkent a földön, Tayler nagy nehezen megtartotta magát, a fényár megszűnt. Tayler rémülten meghajolt párszor, majd sebesen visszafordult, és folytatta útját ott, ahol abbahagyta. Az fel sem merült benne, hogy rajta kívül más „szilárd testű” élőlény, esetleg egy ember is lenne itt. Szinte észre sem vette, mi történt az imént. A fény hiánya nem izgatta. Párszor mintha hallott volna valamiféle hangot maga mögül, de fel sem vette.
***
- Hé! – kiáltott utána mérgesen, miután köpönyegét lehajtotta a fejéről, hogy lásson is valamit – Mondom, hé! Megállni, de most azonnal!
Nem érkezett válasz. Felpattant, és dühöngve utána indult volna, de egy hang a háta mögül megállította.
- Miért kellett lekapcsolnom?
A hangforrás felé fordult, és szembetalálta magát egy kissé mérges, rövid barna hajú kislánnyal. Rózsaszín ruhában volt, és kicsivel talán alacsonyabb volt nála. És enyhén átlátszó.
- Tudod, hogy nem ijeszthetsz halálra mindenkit. Már vagy ezerszer megmondtam. – felelte
- Na de miért? – kérdezett vissza elmosolyodva – Ő játszott velem.
- Menekült előled, idióta.
A lány fel sem vette a sértést.
- Ezt fogócskának hívják.
- Tudom. Már mondtad – majd témát váltott. – Te Nina, nem tudod, mit csinál Vanessa?
Nina elvigyorodott.
- Halvány lila gőzöm sincs.
- He?
- Nem tudom – magyarázta meg.
- Ja.
Nina átpillantott a válla fölött, és elfintorodott.
- Né’ má’, megszökik a vacsink – jelentette ki viccelődve.
- Jó étvágyat hozzá.
Azzal sarkon fordult, és kelletlenül a nyomába eredt. Lehet, hogy sok mindent nem tud, de azt igen, hogy Nina szeret másokat idegesíteni. Hallotta már tőle ezt a mondatot, és először még komolyan is vette. Visszakérdezett, hogy „tényleg meg akarod enni?”, mire a lány elnevette magát, és alig tudta kibökni a válaszát, hogy nem.
Viszonylag hamar beérte a fiút
***
Tayler már hangosan zihált és egyre jobban megijedt, de nem állt meg. Volt egy olyan rossz érzése, hogy követik, de nem volt biztos benne. Hanem akkor már igazán megrémült, mikor valaki a vállára tette a kezét, visszarántotta, és a fülébe suttogott, még ha nem is azt jelentette ki, hogy most meghal. Az az egy rövid mondat neki ugyanazt jelentette.
AJÁNLOM AZ OLDALT
