1

"Szinte látom, ahogy az emberek egymás után halnak meg. Olyan ez, mint a pestis, terjed csak előjel nélkül. Egyik nap még minden rendben van, utána beáll a káosz…"

– Gil, hol a francban vagy?- rohant le a szobalány, Aishi a lépcsőn.

– Mit képzelsz magadról? Az úrnő megmondta, hogy maradj a szobádban, amíg itt vannak a vendégek.

A kisfiú megszeppenve bújt egy oszlop mögé, kezeit fülére tapasztva. A szobalány megragadta ing ujját és erőszakosan cibálta a fiút a kicsi, sötét szobába. A falon körbe fekete-fehér lehangoló tájképek voltak kirakva. A szoba pici volt és egyetlen ablak engedte be a délutáni napsugarakat. Egy szekrény és egy ágy is volt a szobában, mind a kettő fekete és szolid. Az egész olyan volt mint egy cella, csak ott legalább ki lehetett látni a rácsok között, de itt még azt sem. Aishi belökte a fiút és erős ütéseket mért a tehetetlen gyerek fejére, majd kiment és bezárta az ajtót. Gil még hallotta a magas sarkú cipők távolodó kopogását, utána ez a hang is a semmibe veszett. Ott ült egyedül, fekete haja ijedt, zöldes szemeibe hullott. Enyhén megrázkódott a gondolatra, hogy megint egyedül maradt, és leküzdhetetlen klausztrofóbiája is súlyosbított a helyzetén. Hátra dőlt a fekete vaságyon és a kis ablakot nézve mélyeket lélegzett. Sohasem merült fel benne a kérdés, hogy neki és féltestvérének miért csak egy-egy ilyen kis cella jutott az óriási kastélyban, ahol ők ketten éltek anyjukkal, és egy külön részlegben néhány szolgáló. Jól tudta, hogy anyja amint teheti, megszabadul tőlük, ezért mindent megtett öccse érdekében, hogy felkészítse a várható csapásokra. Anyja nem szerette ha Ő és testvére, Eliot együtt játszottak vagy hasonlók, de igazából nem annyira érdekelte fiai viselkedése, ha azok nem zavartak, és betartották az általa szabott szabályokat. A fiún zöld-fehér kockás selyem térdgatya és fehér ing hozzáillő díszzakóval és csokornyakkendővel volt.. Megjelenése tekintélyt parancsoló, könnyed ugyanakkor titokzatos és figyelemfelkeltő volt. Az arcán látszódtak az előkelő vonások és az elhivatottság. A fény lágyan simogatta göndör tincseit, amik puhán omlottak a fehér ágyneműre. Félig lehunyt szemekkel próbált valami szebbre gondolni de kevés sikerrel. Halk matatást hallott az ajtó felől, és érdeklődve fordult oda. Még mindig remegett a bezártság érzésétől, de most halvány reménycsík siklott át szemei előtt. Az ajtó felnyílt és sápadt öccse jelent meg az ajtónyílásban. Intett bátyjának, aki megértette és gyorsan testvére felé vette az irányt. Mikor kiért Eliot rögtön karon fogta, és csöndet intve lopóztak végig a folyosón. Eliot kinyitotta egy drót darab segítségével a kertbe nyíló ajtót, majd miután kimentek gondosan becsukta. A kertben futásnak eredtek és Gil tanácstalanul követte féltestvérét. Eliot lassított és pihegve dőlt a nagy kert egyik távoli felében lévő kőfalhoz. Neki testvérével ellentétben, nem fekete, hanem világosszőke haja volt. Szemei és arca viszont pont olyan mint Gilnek, és alakjuk is megegyezett, csak Eliot kicsit alacsonyabb volt.  Gil felpillantott és egy régi, borostyánnal benőtt kaput vélt felfedezni a magasra nőtt gazok mögött. Eliot a kapu felé indult, és az alul lévő, széttört rudak között átbújt a másik oldalra. Testvére kissé bizonytalanul ugyan, de követte. A kapu túloldalán egy egészen különleges kertrészlet húzódott, amin látszott, hogy már jó sok éve senki nem gondozta. A növények a fal repedéseibe kúsztak, a gazok magasabbra nőttek, mint egy ember, a fákról senki nem szedte a gyümölcsöket, és minden gondozatlan de gyönyörű volt. Eliot egy padra ült le és zihálva hunyta le szemeit. Sápadt volt, és arcára volt írva, hogy retteg az élettől. A tücskök nem zavartatták magukat, tovább ciripeltek és a madarak énekével párhuzamosan mondták a magukét. Gil öccse mellé rogyott és szorosan hozzá bújt. Végre valami nyugalmat érzett, valami mindent eltöltő kellemes érzést. Boldog volt, és úgy látta, hogy a világ is vidámabb körülötte. Eliot Gil hajába csúsztatta hideg, vékony ujjait és lágyan simogatta. A két fiú megnyugodva pihent a rejtett kertben.

- El kell innen mennünk. - suttogta Gil, testvérének és saját magának. Az életük messze nem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Az évek hosszúak és reménytelenek voltak. Lelki támasznak ott voltak egymásnak, de egy helyről kapni minden pozitív érzelmet tönkre tesz egy embert, főleg két ilyen gyereket. Gil megpróbálta a kezébe venni az irányítást és szárnyai alá venni öccsét, de mivel még ő is alig volt 15 éves, ez szinte lehetetlen volt. Eliot 14 éves volt, de több helyzetben ő bizonyult a lelkileg erősebbnek, viszont Gil jóval érettebben gondolkodott, mert ő már átlátta a jövőt. Eliot kérdőn nézett rá.

- Ugyan hova tudnánk menni?- Nézett bátyjára Eliot érdeklődő csillogással a szemében. Ő is átlátta, hogy ez így nem mehet tovább, de ötlete sem volt arról, hogy mit kéne tenni. Gil álló helyzetbe tornázta magát és öccse fejére tette kezeit.

- Nincs más lehetőség. Anyánk engem jövőre úgyis kitenne a házból, hiszen 16 évesen már van hozzá joga. Neked továbbra is szenvedned kéne itt. – ezeknél a szavaknál hangja elhalkult, és fejét lehajtotta. Soha nem bírta nézni testvére szenvedését, és ő is pontosan tudta, hogy ugyanúgy verik, éheztetik és szidják, mint őt magát. Pénzt soha nem kaptak, de anyjuk feltérképezett szokásai által pontosan tudták hol keressék a ládikát, amiben a pénz nagy része volt. Gil és Eliot újra visszaindultak a kastélyba, de most már sokkal óvatosabban. Mikor beértek látták, hogy a cselédek nem rohangáltak, az ő nevüket ordibálva, tehát még nem fedezték fel az eltűnésüket. Fellopakodtak a lépcsőn és benyitottak anyjuk hálószobájába. Némi keresgélés után meg is találták a dobozt és kivettek belőle egy jókora összeget. Nem tartották lopásnak, mivel az évek alatt ennyi pénzt kellett volna az anyának a fiaira fordítani. Most már nincs visszaút, elvették a pénzt és ezt hamarosan észreveszik. El kell menniük, és ezek a szavak az idő előre haladtával egyre több nyomatékot nyertek. Minimális cuccot és némi élelmet pakoltak össze, utána a hátsó ajtó felé vették az irányt, még mindig halkan. Cipők kopogása törte meg a csendet, és feszítette a fiúk kikészült idegeit. Eliot berántotta Gilt egy nyílásba, ahova egy nagy váza volt állítva. Ahogy a két fiú meglökte a váza nagy csörömpöléssel a padlóra zuhant. Milliónyi kis szilánkra tört és a cipők kopogása is egyre erősödött és gyorsult. Egy szolgáló jelent meg és felsikoltott, de nem Eliot vérben úszó lába, hanem a váza darabkái láttán.  A fiúk kővé dermedve várták a következményeket, hiszen tudták, hogy nincs értelme menekülni. A szolgálók megragadták őket, és mint holmi bűnözőket vezették az úrnő tartózkodási helye felé. Mikor odaértek egyszerűen feltépték az ajtót és a két fiút belökték. Eliot elesett vércsíkot húzva maga után a fehér perzsaszőnyegen. Mei úrnő meglepetten nézett fel verses könyvéből, és érdeklődve nézte a két fiút és a dühödt arcú szolgálókat. Határozott asszony volt tele szigorral, és semmi kegyelemmel. Megjelenése tekintélyt parancsoló és kecses, de egyáltalán nem tartott ki semmi és senki mellett, ami által megbízhatatlan volt. Drapp ruhát viselt és hozzáillő kalapot. Öregedő arcán látszott a sok év nehézsége, de még így is gyönyörű hölgy volt. Az élet felfedezésének fénye már rég kihunyt barna szemeiből.

- Mit akarnak?- nézett kérdőn a díszes kis csoportra.

- Ahogy mondta, ez a két fattyú csak púp lesz a hátunkon! A rohadt kis kölykök széttörték a nagy porcelán vázát, és ezt a pénzt találtuk náluk, ami gondolom szintén nem a sajátjuk- ezzel Aishi a szép faragású, üvegezett dohányzó asztalra vágta a pénzt . Néhány szolgáló részvét teljes tekintettel követte az eseményeket.

- Szóval  tönkre tették azt a vázát amit ajándékba kaptam tavaly nyáron… - itt hangja fenyegetőre váltott. – és az akaratom ellenére együtt töltötték a szabad idejüket szobán kívül, csak mert baromkodni akartak akkor legyen. Menjen, vigye az öccsét, de ide többet be ne tegye a lábát ebbe a házba. Kapnak pénz, hogy ne mondhassák rossz anyjuk voltam, de holnap eltakarodnak. Eddig is csak baj volt az ittlétükből. Ha elengedem önöket, valószínűleg meghalnak.

Mondandójának ugyan nem volt igazság alapja, de a fiúknak már rég nem volt választásuk. Összetörten mentek a szobájukba és készülődtek össze ténylegesen. Ők is tudták, hogy ez jóra nem vezethet. Ők túl fiatalok a világ meg túl nagy. Izgatott rettegéssel töltötte el a fiúkat a közeljövő ígérete. Szabadulnak, de mégis hova mennek? Nem tudták, nem is akartak erre gondolni. Csak az egyre hangosodó zenét hallották a fülükben visszhangzani. Halk volt, de gyönyörű. Valami természetfeletti dallam, egy zongoraszerű hangszerrel. Átvette az irányítást az elme felett és alvás közben sokfajta álommal és jövőképpel látta el tudat alattiját. Most csak néhány kép jelent meg, és köztük is egy ezüsttükör alakú részletesen kidolgozott gyémánt és ezüst nyaklánc volt a legtisztább. A kis ágyon két egymásba kapaszkodott, mostanra megnyugodott gyerek feküdt, akik előtt ott állt az egész élet, talán kicsit túl sok is…



Don't Copy!
Saját, eredeti történet eredeti szereplőkkel.
Enjoy