Nem él, nem halt meg. Egy fiú megtalálja és minden áron segíteni akar neki, de a régi jegyzetek nem árulnak el semmit. A szeretet lassan kézzel foghatóvá válik a körülmények ellenére is. Hogy lesz a nagymenő de feltétel nélkül szerető és sötéttől rettegő fiú, a félig halott gyönyörű lény legjobb barátja. Az ellentétek már külsőre is szemet szúrnak... Fekete haj- fehér haj, ezüst szem- arany szem. A hasonlóság is utat tör megának és szavak nélkül is minden egyértelmű...
1. fejezet
- De mégis mit keresel itt fiú? – nevetett rám a kövér biztonsági őr, miközben egy pókhálós ládában kotorászott. – Ide gyerekek nem szoktak jönni, ez túl unalmas hely… Vagy valami él tanuló áll előttem? Haha, inkább az osztály szépfiúja – folytatta miközben előhúzott egy régi kulcscsomót a láda legaljáról. A kulcsok régiek és rozsdásak voltak, olyasmik amiket a nagy várakban használtak régebben.
- Apukám mondta, hogy nézzek be ide, mert szerinte ez érdekes hely…- hadartam egyik lábamról a másikra állva. Olyan látványt nyújthattam, mint egy szégyenlős kislány, mivel az őr csak tovább nevetett. Megindult egy szűk kis folyosó felé és intett, hogy kövessem. Lassan lépkedtem utána a nagy tölgy ajtó felé ami vastagabb lehetett mint én magam. Mondjuk ez nem meglepő, mert nálam a legtöbb dolog vastagabb… A kövér ember elfordította a kulcsot és belökte az ajtót ami hangos nyikorgással adta meg magát. Egy rendetlen, poros terembe vezetett amiben összesen egy ablak engedte be a gyenge délutáni fényt. Rengeteg könyv, doboz, megsárgult papír és számomra ismeretlen tárgyak voltak szanaszét. A fal mellett mindenhol könyves polcok voltak tele pakolva ládákkal. Különös szoba volt de nem volt se ijesztő, se nyugtalanító vagy ilyesmi… Tekintetemet gyorsan végig futtattam a falakon, a tárgyakon és a bútorokon utána az őrre néztem és vártam, hogy mondjon valamit.
- Awy… te nem változol soha… - mondta szeretettel és szánalommal telt hangon egy hosszúkás asztalt nézve.
- Tessék? – motyogtam zavartan, és kislányosan forgattam a szemeimet.
- Gyere! - mosolygott rám és én megindultam mögötte. A szívem hevesebben vert mint negyven perc futás után szokott. Az asztalon egy selyem lepedő hevert, alatta egy jól kivehető emberi alakkal. Egy hulla. Akkor még ez volt az egyetlen magyarázatom. Mekkorát tévedtem…
- Ő itt Awy – mondta az őr csendesen és szomorúan, én pedig majdnem elhánytam magam a felismeréstől, hogy egy hulla mellett állok.
- Nem halott – igyekezett megnyugtatni az őr, nem sok sikerrel. – Tudod az a baj, hogy nem is él…
Döbbenten bámultam a mozdulatlan testre, és hirtelen minden olyan zavaros lett. Az nem lehet, hogy nem él és nem is halt meg. Én eddig csak ezt a két opciót ismertem, de úgy néz ki van egy ritka harmadik is. Egyszer mindenki élt… és utána meghal… de ez így lehetetlen. Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejembe teljesen összezavarva ezzel amúgy is rendezetlen gondolataimat.
- Semmi gond kölyök, nincs itt a világ vége – nevetett az őr. – már nagyon régóta itt van, sok kutató, tudós és orvos megvizsgálta de senki sem értette. Lehet, hogy a végén még te fogod megfejteni ezt a rejtélyt… Ott vannak az eddigiek jegyzetei, nyugodtan nézegesd. Persze haza is mehetsz, de ne híreszteld el Awy létezését, ha lehet.
Megráztam a fejem és némi lelki erőt összeszedve kinyögtem, hogy inkább maradnék. Az őr bólintott és kiment. Én tehát kettesben maradtam a hullával és azon gondolkoztam mit olvassak el először. Egy lépést teszek felé, majd még egyet és végül odaérek az asztal mellé. Remegő kezekkel hajtottam le a selyem lepedőt amivel le volt takarva, ezzel szabaddá téve az arcát. Gyönyörű porcelán fehér bőre volt és bokáig érő hófehér haja. Szempillái hosszúak, alakja pedig nagyon vékony. Olyan gyönyörű lényt addig még életemben nem láttam. Vajon fiú vagy lány? A kezembe vettem egy jegyzetet és átfutottam az első sorokat. Hmm… tehát fiú… Nagyon gyönyörű. Az órámra pillantottam, mert nem akartam sötétben hazaindulni. Nagyon félek a sötétben ami miatt az osztály céltáblájává váltam. Előtte én voltam az elérhetetlen bálvány: a lányok imádtak, a fiúk tiszteltek, de én senkiről nem vettem tudomást. Nem túl férfias dolog de én mindig az igazira vártam, és nem voltam hajlandó belemenni az alkalmi kapcsolatokba. Az osztályom egy Halloween-i partin tudta meg ezt a rémisztő igazságot. Mindenki a házban táncolt, ivott és beszélgetett amikor egy áramszünet miatt lekapcsoltak a lampionok és a nagy lámpa. Én másod percek alatt összeestem és a földön vonaglottam vért köpve. Mindenki kétségbe esett, de miután újra világos lett sokkal jobban lettem. Nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom, ezért óvatosnak kellett lennem. Nem aludtam lámpa mellett mert sokkal jobban szerettem a természetes fényt. Inkább meggyújtottam pár gyertyát és ügyeltem arra, hogy ne legyen huzat. Nem túl fiús dolog, de sohasem gondoltam úgy erre a dologra, mintha ciki lenne vagy ilyesmi… Ez van, ezt kell szeretni. Mielőtt ezt az iskolában is megtudták volna én voltam a bálvány, a tökéletes, a példakép. Hollófekete vállig érő hajam mindig gondosan ki van vasalva, és az alakom sovány. Kicsit túl vékony vagyok, a bőröm meg hófehér. Aranyszínű átható tekintetemet sokan irigyelték, mert természetfeletti és varázslatos. Viszont soha nem volt se barátom, se csajom, se pasim. Nem igényeltem egyiket sem. A tökéletesre vártam még mindig… Óvatosan Awy szívére tettem a kezemet és fülemet is odatapasztottam. Nem hallottam és nem éreztem semmit. Nem dobogott a szíve… Akkor még ezt hittem. Ujjaimmal megérintettem a kezét… Jég hideg volt. De élt, hiszen a haja nőtt, a sebei begyógyultak. Az egész megjelenése egy filmben látott kísértetre emlékeztetett. Távolabb léptem tőle és újra a papírokat markoltam mind a két kezemmel. Hoztam egy széket és mellé ülve tovább tanulmányoztam a mások által készített jegyzeteket.
***
-Hol vagyok? – kérdeztem halkan, miközben az engem körülvevő sötétségben tapogatóztam. – Ismerős ez a hely, hiszen már jártam itt valamikor… Mikor? Nem tudom, az emlékeimből foszlányok sem maradtak meg… Semmire nem emlékszem. Vagy talán valamire mégis?
Hirtelen villanás és minden újra megszűnik. Bár úgyis csak feketeség volt és semmi más, és én csak egy fehér pont voltam benne. Ez a villanás mindig elvesz tőlem mindent. Miatta nem tudok élni. Mindig ugyanaz újra meg újra és ennek így soha nem lesz vége. Már mióta megy ugyanez… rengeteg ideje. A halált és az életet is elvették tőlem. És minden mindig újra…
-Hol vagyok? – kérdeztem halkan, miközben az engem körülvevő sötétségben tapogatóztam. – Ismerős ez a hely, hiszen már jártam itt valamikor… Mikor? Nem tudom, az emlékeimből foszlányok sem maradtak meg… Semmire nem emlékszem. Vagy talán valamire mégis?
Hirtelen villanás és minden újra megszűnik. Bár úgyis csak feketeség volt és semmi más, és én csak egy fehér pont voltam benne. Ez a villanás mindig elvesz tőlem mindent. Miatta nem tudok élni. Mindig ugyanaz újra meg újra és ennek így soha nem lesz vége. Már mióta megy ugyanez… rengeteg ideje. A halált és az életet is elvették tőlem. És minden mindig újra…
-Hol vagyok? – kérdeztem halkan, miközben az engem körülvevő sötétségben tapogatóztam…
***
Tehát a sebei begyógyulnak, a haja nő de ő maga nem lélegzik és a szíve sem ver. Mintha félig halott lenne… Ezüst színű szemein látszik, hogy szenved és össze van zavarodva, bár ezt sehova nem írták le. Én húztam fel vékony szemhéjait pár percre és ezeket a következtetéseket vontam le. Először szemei színén, utána az érzelmeken lepődtem meg. Olyan különös, hogy az ő haja hófehér bokáig érő, míg az enyém hollófekete vállig érő. Az ő szeme ezüst az enyém pedig aranyszínű. Egyedül arcunk formája és a bőrünk színe volt szinte ugyanolyan. Ha élne ő is az elérhetetlen bálvány kategóriába tartozna, az biztos. Gyönyörű. Olyan furcsa, hogy ő ilyen időtlen. A legutóbbi jegyzet is hetven éve készült róla, a legrégebbit pedig nem tudtam elolvasni a régi nyelvezet miatt. Én is leírtam a megfigyeléseimet egy papírra. Újabb nincs, olyan mintha ráuntak volna a dologra… Az órám halk csipogása riasztott fel a gondolataimból, én pedig gyorsan felugrottam a jegyzeteket pedig a székre tettem. Lehajoltam és egy puszit nyomtam Awy arcára azért, hogy tudja van akire számíthat. Annyira sajnáltam őt… bármit megtettem volna azért, hogy kiszabaduljon ebből az élet-halál állapotból.
-Majd még jövök – suttogtam a fülébe és kirohantam a szobából. Intettem az őrnek és haza indultam. Pont sötétedés előtt pár perccel értem haza és gyorsan be is álltam a zuhany alá. Furcsa de szép nap volt a mai, főleg a délután…
***
A fény villanások között valami kellemes érintést érzek az arcomon, de jól tudom, hogy a következő villanás után ez is feledésbe merül…
AJÁNLOM AZ OLDALT
